Doni áttörés évfordulójára. Tisztelet a hősöknek!

2022.01.12

1943. január 12-én indult meg a szovjet támadás az urivi és a sztorozsevojei hídfőkből való kitöréssel  a több, mint 200 ezer főből álló 2. magyar hadsereg ellen a Don-kanyarban. A veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok, de egyes források szerint a napokig tartó harcokban, illetve a több hetes visszavonulás során legalább 120 ezer magyar katona esett el. Ez a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb tragédiája.

A II. világháborúban mindkét nagyapám részt vett.

Anyai nagyapám, Maurer János tizedes, aki 1945. április 1-én esett hadifogságba, már itthon, nem messze szülőfalujától. A Krím-félszigetre került, ahonnan már nem jött haza: a mostoha körülmények hatására 1946. január 19-én hunyt el a Szevasztopol melletti 241. számú táborban.

Édesanyám csak fényképről ismerte, nővére halvány emlékeket őrzött róla. Nagyanyám, mint hadiözvegy, trafikot üzemeltethetett a háború után Pápateszéren. Férje emlékét örökre megőrizve szívében és a fájdalmat, hogy fiatalon elveszítette, egy életen át hordozta lelkében. Két lányát egyedül nevelte fel.

Apai nagyapám, Leitner Pál részt vett a doni harcokban, szerencsésen túlélte a poklot, de nem szívesen beszélt róla.

Hazafelé tartottak már egy lovasszekéren több társával együtt.Elmondása szerint a kocsis addig szerencsés ember volt, mindig meg tudott menekülni a fogságtól, azonban a Dobsinai jégbarlang előtt a nagy hóban letértek az útról. Miközben próbálták kiszabadítani a szekeret, a szovjetek odaértek és foglyul ejtették őket 1945. január 25-én. Mivel egyre keletebbre vitték őket, nyolcan úgy határoztak, hogy megszöknek a táborból, miközben a közeli tóra viszik őket munkára. A terv megvalósítására azonban csak hárman indultak el, végül csak nagyapám szánta el magát a szökésre 1945. augusztus 10-én. A tavon keresztül hagyta el a tábort, és hosszas gyaloglás után egy felvidéki településre ért, ahol egy segítőkész vasutas látta el vasutasruházattal, és indította útnak azzal, hogy azokat a településeket, ahol nem látják szívesen, gyorsan hagyja maga mögött. Így jutott el az Ipolyig, ahol két helybéli asszony mutatta meg, hol lehet könnyen átkelni a folyón.

Az Ipolyon átkelve az első település határában egy idős férfival találkozott, aki épp szénát kaszált. Mint ebben jártas ember, beállt helyette kaszálni, majd újdonsült ismerősével a településre betérve papírokat szereztek neki, és vonattal eljött egészen a szomszéd faluig, Bakonytamásiig.

Ott leszállt a vonatról, és gyalog indult haza, Pápateszérre az erdőn keresztül, a családi földek felé: ha megműveltek a földek, akkor életben van a család.

A Bakonytamási felé eső faluvégen volt a szülői ház, de kertek felől, a patakon keresztül közelítette meg. Mindig is harcias természetű nővére messziről csak annyit látott, hogy valami idegen egyenruhás ember ólálkodik a ház körül, így kisbaltával és vasvillával felszerelkezve nagy lármával indult felé, azt gondolva, valami orosz katona lehet, aki erre kószál.

Nagy örömmel ismerte fel öccsét, aki szerencsésen hazaért családjához, feleségéhez, két kicsi gyermekéhez. Édesapám még nem volt 3 éves, nem is ismerte fel, így este még azért imádkozott a maga módján, hogy édesapja hazatérjen a háborúból.

A biztonság kedvéért nagyapám azért kisbaltával a feje alatt töltötte az éjszakákat, ha esetleg egy valóban arra járó „felszabadító”-tól meg kell védeni a családot.

Ő szerencsés volt, hazatért. Sokaknak ez nem adatott meg.

Tisztelet a hősöknek, azoknak, akik életüket adták, és azoknak is, akik egy életen át hordozták az átélt borzalmak terheit.